Az író

Honnan jöttem? Miből vagyok? Miért vagyok ilyen?

Vegyünk egy vércseppet, ami egy tál vízbe csöppen, és láthatatlanná foszlik pár másodperc alatt. Mintha mi sem történt volna, ugyanolyan tisztának tűnik a folyadék. Mégis ott van, több ezer darabra szakadva bujdokol a szemünk elől, és soha nem fogja tudni visszanyerni eredeti formáját. Ilyen az emberi személyiség is, képzeljünk el egy tiszta tálat, amelybe belecsöppennek idegen anyagok, mi pedig azt akarjuk tudni, hogy milyen fajtájú anyagok alkották azt, ami most úgy hívunk “én” meg “te”. Rengeteg mai tudomány próbálja szétválasztani a vizet és a különböző behatásokat: biológia, kémia, pszichológia.

Furcsa, hogy számokon és egyenleteken keresztül próbálják keresni a válaszokat, amikor csak az agyukat kellene használniuk. Ahogyan őket is, engem is érdekelt, miért vagyok olyan, amilyen, miért vagyok mérges, ha valaki nem tolja vissza a helyére a bevásárlókocsit a plázában, milyen okból választottam ki egyetlen népdalt, amit szeretek, hogy majd a többit előszeretettel ítéljem meg negatívan, a meghallgatásuk nélkül. Kis dolgok, amik az őrületbe kergetnek, ha elkezdek rajtuk gondolkodni. De van egy nagy dolog is, egy nagyon nagy dolog az életemben, amit minden nap - ha nem minden órában - megkérdőjelezek.

Miért írok?

Író vagyok, írónak tartom magam, még ha nem is élek meg belőle. Akkor is, ha pénzt csak vegyesbolti eladóként keresek. Az írást az életemmé tettem, egy szentség, egy szertartás, amiben tudattalanul kifejtem legkevésbé tudatos érzelmeimet a világ felé. Csak a gondolat, hogy egy másik ember elolvassa, amit írtam, és kiváltom benne azt az érzelmet, amit szerettem volna, mámorító érzés, jobb, mint bármilyen drog, mint bármilyen szerelem.

Egyrészt zavaró, másrészt fantáziát beindító, hogy egy furcsa rendszert lehet észrevenni a családomban, mégpedig azt, hogy apai ági felmenőim - ameddig követni lehet a családfát – mind, egytől egyig művészek voltak: apám gitározott, nagyapám dobolt, dédapám festő volt. Persze ez egyértelmű, gondolhatnád, biztosan ihlettük egymást, ahogyan vannak orvos- meg tanárcsaládok is. Itt jön a meglepő rész: apámat tizennyolc évesen ismertem meg, és ő maga is csak egyszer találkozott az apjával, akiről megtudta, hogy ő is zenész. Apám félt elmondani neki, hogy ő már évtizedek óta gitározik, félt attól, hogy mindketten rájönnek, hogy annyira nem is különböznek, mint azt szeretnék.

Nem akarsz hasonlítani az emberre, aki cserbenhagyott téged.

Ezt meg tudom érteni.

Engem viszont inkább lenyűgözött ez a rendszer, mint taszított. Nem tudtam felfogni, ez hogyan lehetséges. Bárki születhet művésznek? Hogyan lehet megmagyarázni a több százezer írót, zenészt, festőt, akik egyszerű paraszt családban nőttek fel, földműves szülőkkel?

Mi van a vízben?

Nagy híve vagyok a szertartásoknak, még ha nem is hiszek semmilyen felsőbb hatalomban, mégis úgy érzem, segít, ha jeleket rajzolok magam köré, és különböző mozdulatokat teszek, hogy megtudjak valamit, ami lehetetlennek tűnik. A stúdiólakásom közepéről betoltam a kanapét és a tv- állványt a falhoz, filccel egy kört rajzoltam magam köré a parkettára, majd egy-egy hosszú vonallal négy részre osztottam a kört.

Ahol a vonalak és a kör találkoztak, egy-egy kedvenc jelemet rajzoltam a körön kívülre. Egy lantot, amit virágos minta díszített. Egy fényes kardot - talán szablyának kéne inkább nevezni - arany foganattal. Egy meztelen nőt, aki elnyúlva fekszik egy ágyon - a sok részlet miatt nyilván ez sikerült a legrosszabbul, nem rajzolok jól. Legutoljára pedig egy tálat rajzoltam magam elé, amiben látszólag tiszta víz van, de vér csöppen bele és oszlik semmivé.

A kör közepére térdelek, és ráülök a sarkamra, ez egy kezdőnek nem lehet kényelmes. Becsukom a szemem és a jelekre koncentrálok, elképzelem, hogy ezek a szimbólumok felruháznak egy ősi erővel, egy új gondolattal, ami segít látni és hallani azt, amit tudni szeretnék.

Sokan azt gondolnák, hogy ez csak a képzeletem, amit előhívok, és a válasz, amit ilyenkor kapok, csak a saját agyamból ered. Mindez igaz, kivéve a „csak” szót. Az agy egy rejtélyes dolog, a megfelelő késztetéssel megmutathat neked olyan dolgokat, amiket elfojtottál, vagy akár nem is tudtál magadról, azt is tudja, hogy kering a vér a testedben, miféle folyamatok játszódnak le, amikor fájdalmat érzel, a szaporodást és az öröklődés részleteit, és így tovább. Dolgokat, amiket az emberiség csak több ezer év után fedezett fel. Amikor a leginkább szükségem volt valakire, mindig az agyamtól kértem tanácsot, útmutatást, betekintést a saját belső világomba. Mások is használják ezt a szertartást, bár szimbólumok rajzolása helyett inkább összeérintik a tenyerüket vagy hajlonganak egy szőnyegen.

Addig vagyok csöndben, amíg el nem vesztem az időérzékem. Mi, emberek hajlamosak vagyunk rá, hogy mindennek tudatában akarunk lenni, az idő, a tér, az érzékelés összes részletének, de ha mindezt elvágjuk magunktól, agyunk egy mélyebb, tudatalatti állapotba kerül. Véletlenszerű gondolatok, emlékek mutatják meg magukat, olyanok, amilyenekre évek óta nem emlékeztem és első benyomásra nem lényegesek. Majd egyszer csak úgy érzem, hogy a külső és belső énem mind egyszerre folynak le egy lefolyón, egy alagútba, ami az ismeretlenbe vezet.

A bárd

Erős, viharos szél fújt, végig a búzamezőkön, minden egyes szál búza után egy különleges, mély, sípoló hangot kiadva, egészen a szénatárolóig, amelynek ajtaja lánccal le volt zárva, a láncszemek csilingeltek a szélben. Egy nagy létra volt odatámasztva a tároló faablakához, melyet ütemesen csapkodott a vihar. Ennek a koncertnek a közönsége három utazó idegen volt, akik csöndben ültek és hallgatták a susogó vihar mérges hangjait. A hangulat itt bent hasonló volt, mint odakint, a három idegen, három teljesen különböző társadalmi rétegbe tartozott. Az egyik féleszű volt, idegesen mosolygott a másik kettőre, kerülve a szemkontaktust, ahogy azt tanították neki. A mindennapi ember őt egyenértékűnek tekintette a háziállattal, a vele leginkább rokonszenvezők úgy viselkedtek vele, mint egy nővel, akik pedig megvetették, azok még élőlényként sem vették számba. Akárhogy is, ő foglalkozott a legmocskosabb, legmegalázóbb munkákkal a városban, mint a csatornatisztítás vagy a disznóólak takarítása. Dadogott, ezért még gyerekkorában megtanították, hogy ne beszéljen, csak bólogasson és mosolyogjon. Most is ezt csinálta. A másik utazó egy nemes volt, szép aranyozott ruhában, fényes bajusszal és egy láthatóan karbantartott karddal az oldalán. Egyenes háttal ült az egyik szénabálán és nem nézett a másik kettőre. Ez volt elvárt tőle, és mindenkitől, akit ismert. Az ő pozíciójában lévő embernek nagyon oda kellett figyelnie a megítélésére, ha ügyesen játssza a lapokat, akár politikai pályára is léphet, ami azt jelentené, hogy könyvekbe jegyeznék fel a nevét, és amíg világ a világ emlékeznének rá. Az egyetlen dolog, amivel kifejezte nemtetszését a helyzetet illetően, az volt, hogy hangosan szuszogott.

A harmadik utazó egy bárd volt. Parasztcsaládban nevelték fel, de most már a középosztályba tartozott, mégis egyszerű udvari bolonddal azonosították, mivel olcsó szórakoztatást nyújtott a nemeseknek. Őt csak annyiban zavarta a két férfi társasága, hogy nem bírta elviselni a kínos csöndet, nem szerette, hogy a társadalmi rétegek között ekkora szakadék van, és ilyen helyzetekben újra és újra rájött, mennyire röhejes az egész. Rengeteg alkalommal meg akarta törni a csöndet, de sosem találta a megfelelő pillanatot. Végül csak belekezdett.

- Uraim - kezdte fennhangon- zavarná-e önöket, ha a lantomon játszanék egy dalt? Hátha elfeledteti velünk ezt az erős vihart, és gyorsabban telik majd az idő.

A féleszű ránézett, még nagyobb vigyorba görbült a szája, helyeslően bólintott, és izgatottan összecsapott a tenyerével. A nemesnek a szeme se rebbent, tovább nézte a faajtót szúrós tekintettel, türelmet erőszakolva magára, míg a vihar véget nem ér. A bárd örült a féleszű izgalmának, a nemes válaszának hiányára pedig próbált nem reagálni. Lassan elővette a lantját az utazózsákjából, szép fafaragott hangszer volt, fém húrokkal és fába vésett virágdísszel. Egyszer végigfuttatta ujjait a húrokon, és a nemest nézte, kivált-e belőle valami hatást, de az egy pislogásnyit sem mozdult. A bárd belekezdett a dalba. Egy lassú, halk kis dallam volt, a dalszöveg pedig egy emlékből fakadt.

Kicsi volt és törékeny, tökéletes préda nagyobb gyerekeknek, hogy hatalmukat fitogtassák a megverésével. A gyermek bárd nem tett semmit, nem védekezett, nem sírt, és nem panaszkodott. Elfogadta, hogy ez a bizonyos gyerek jobb és erősebb nála, nem tehet semmit ez ellen. Egy nap csúnyán megverték, és ő nem tudta elfedni a sebeket semmivel, azt hazudta az édesanyjának, hogy elesett, de az anyja ennél okosabb volt, és tapasztaltabb is a sebekben. Miután a bárd száján kicsúszott az igazság, az anyja ezt mondta: „Tudod, Isten mind egyenlőnek teremtett minket, ő nem lát különbséget a bántóid és közötted, ő ugyanúgy megért és szeret mindenkit, ahogy te szeretsz engem, és ahogy én szeretlek téged.”

A dal, amit játszott kétszemélyes közönségének, ezt az üzenetet hordozta magában: a teremtő szemében nincsenek osztályok és nincsen pénz, mindannyian ugyanolyan eséllyel kerülhetünk a mennyországba vagy a pokolba. Beleszőtte a dalba a féleszűt, aki ettől boldog hangokat adott ki, majd a nemest, hogy valamit reagáljon. A dal ezen pontjánál a bárdnak fel kellett néznie, mivel egy furcsa, fémesen súrlódó hangot hallott egészen közelről. Abbahagyta a játékot. A nemes állt előtte, kardját rászegezve, szemei haragot sugároztak.

- Egy percig sem hallgatom tovább ezt a hazugságot! Hogy merészeli bemocskolni az Úr nevét ilyenekkel? Nem tűröm, hogy így beszéljen rólam, egyenlőséget vonni köztem és e között az állat között!

A féleszű elhátrált félelmében, a bárd pedig lassan lerakta a lantot és elkezdett nyugtató hangon beszélni a nemeshez.

- Rendben, sajnálom. Én csak szórakoztatni szerettem volna önt, amíg kivárjuk a vihar végét.

- Ez nem szórakoztatás, hitetlen, pogány gondolatok! – emelte meg a hangját a nemes.

Amíg veszekedtek, addig egyikük sem figyelt a féleszűre, aki évek óta először abbahagyta az idétlen vigyorgást, és könnyes haraggal nézett a nemes szemébe. A veszekedés egyre csak durvult, ahogyan a bárd próbálta megvédeni magát, de a nemes újra és újra belekötött önmagát felhergelve, miközben az járt a fejében, mit fognak gondolni róla, ha kiderül, hogy ezt az ügyet annyiban hagyta. A nemes még egy lépést tett előre, és ugyanabban a pillanatban a féleszű nekirontott. Mindketten a földön végezték, testük becsapódásával rengeteg port kavartak fel a levegőbe.

A nemes nagy nehezen feltápászkodott, és kardját átszúrta a porban fekvő féleszű torkán, aki már nem is állt ellen, már az is hatalmas bűn volt, hogy rátámadott, nem akarta tovább rontani a helyzetét, s a nyakán keresztül lassan elvérzett, vigyorogva. A nemes ezek után visszafordult a bárd felé, aki elhátrált az ajtóhoz, szemében félelem és zavarodottság keveredett. Remegő kezeivel babrálta a láncokat, hogy kijusson, és elmenekülhessen. A nemes dühében nekirohant a bárdnak, akinek éppen csak sikerült kinyitnia az ajtót és ellépnie a halálos csapás elől. A másik a lendülettől kirontott, majd nehezen, de sikerült megállnia pár méterre a szénatárolótól. Amint eljött a lehetőség, a bárd magára zárta az ajtót, kinthagyva a másikat a viharban. A nemes – ahogy összeszedte magát - odament az ajtóhoz, és dörömbölni kezdett.

- Maga halott ember, tudja, ugye? Akárhová menekül, meg fogom találni, és álmában megöletem! – üvöltötte túl a vihart.

- Tudom, hogy most fél – válaszolt a bárd nyugodt hangon – Én is félnék. Most ölte meg egy embertársát, és ezért pokolra fog kerülni.

- Hagyja abba ezt az istenkáromlást!- üvöltötte a nemes.

- Kiontott egy életet, amit Isten alkotott, ez tényleg káromlás lenne? – sóhajtott egyet a bárd, majd folytatta - A királyi palotába vagyok hivatalos, meghívtak egy vacsorára dalolni, mit szeretne, ha azt énekelném, hogy maga egy véreskezű gyilkos, vagy azt, hogy egy bátor hős?

Menjünk mélyebbre…

A sámán

A napkelte meleg narancssárga fénnyel ébresztette a törzs tagjait, akik álmosan léptek ki jurtáikból, hogy elkezdjék napi teendőiket. A nők a közeli kristálykék tóhoz mentek apró, sárgászöld magokat ültetni. Néhányukat kisgyerek kísérte és segítette szorgalmasan, de ügyetlenül. A férfiak rövid reggeli beszélgetés után felkapták dárdáikat, íjaikat és nyilaikat, majd eltűntek az erdő sűrűjében. Csak néhányan maradtak. Ők előzőleg megsérültek, vagy a nőket felügyelték, ami lebecsült, de fontos feladat volt. Néha megesik, hogy egyes törzsek a férfiak távollétét kihasználva megtámadják a szomszédos falvakat, azonban ebben a közösségben ilyen már hosszú tizenhat éve nem történt, amikor is a visszatérő férfiak véres bosszúhadjáratba kezdtek a környező törzseknél, hogy visszanyerjék méltóságukat. A bosszú során sok rabszolgát szereztek maguknak, akik kényszerből ugyan, de csatlakoztak a törzshöz. Egyikük egy terhes nő volt. Senki sem gondolta volna, hogy az ő gyermeke lesz a törzs legmegbecsültebb tagja, és ilyen fiatalon, amikor még szőr alig serken az állán, ő lesz a törzs sámánja.

A fiú számára a nap máshogy indult. Ahogy a nap meleg fénye belopakodott a jurta ajtaján, és lassan elérte az arcát, azonnal kikelt az ágyból. Komoly elszántság tükröződött rajta. Megmosakodott, majd miután megtörölközött, kék és vörös festékkel jeleket rajzolt az arcára és kopasz fejére. A két szín, mintha táncot jártak volna, hullámoztak, majd egymásba csavarodtak, mint egy örvény. Ezek után eltöltött egy órát, hogy gondosan feldíszítse a jurta belsejét különböző állatok csontjaival és kristályokkal, amit a tó szokott időnként partra mosni. Egy bot és száraz levelek segítségével kis tüzet szított, amelynek füstjét belélegezte, majd kezével irányította, hogy szétterjedjen az egész jurtában, egzotikus fűszeres illattal betöltve azt. Dolga végeztével leült törökülésben, és becsukta szemét, majd nagy levegőt vett, és kifújta. Így maradt pár percig, amíg valaki más be nem jött.

- Napisten áldjon meg szerencsével, Geren. Itt vagyok, ahogy kérdted – mondta a lány, aki szerényen lépett be a szentélybe. Szemei és haja dióbarna volt, arca sima és kerek, egyidős volt Gerennel.

-Éjisten áldjon meg bölcsességgel, Tana. Kérlek ülj le elém, és hallgass meg. Fontos mondanivalóm van számodra.

Tana leült, felnézett a sámánra, aki egy emelvényen ült. Minden látogatója felnézett rá, ő pedig lenézett rájuk. Geren arca kifejezéstelen volt, szeme még mindig csukva, és nem is mozdult, mióta a lány belépett.

- Tegnap éjjel álmomban meglátogattak az istenek – kezdte Geren, amitől Tanának azonnal tágra nyílt a szeme. – Ott álltam a hatalmas vascsarnokban, ahol ők élnek és uralkodnak felettünk. Megosztották velem titkaikat, terveiket, mi lesz az én sorsom, és mi lesz a tiéd.

A lány lélegzete elállt és hirtelen rosszul kezdte érezni magát. Gyomra elkezdett csikarni, és egy pillanatra megszédült. Nagyot nyelt, és figyelt tovább.

- Ma este meg fogok halni. Ez elkerülhetetlen – mondta Geren szemét végre kinyitva, és letekintve a lányra. Visszafogott félelmet és izgatottságot tükrözött az arca– Az Istenek maguk közé fogadtak, egy leszek közülük, talán még több is… Ennek érdekében lelkemnek meg kell tisztulnia emberi testemtől. Te pedig az utódom leszel, a következő sámán, aki ellátja a jó embereket bölcsességgel és igazsággal. Az istenek választottak téged, és tudják, hogy megvan benned az, ami e feladat ellátásához szükséges.

Tana nyelt egyet, majd összeszedte magát, és remegő hangon kérdezte: - Mégis hogyan legyek bölcs és hogyan használjam a mágiát, ami neked születésedtől fogva megadatott?

- A mai napot velem fogod tölteni és napnyugtára több tudást nyersz a világról, mint eddigi életedben összesen. Meg fogom veled osztani titkaim és világom. Mindent, amit tudok.

Geren ezek után elkísérte Tanát az ágyhoz, és elvette a szüzességét. Gyengéd volt és érzéki, csakis a lány élvezetére koncentrált, lassú volt, és mindent türelmesen elmagyarázott. Mire végeztek, Tanában megszűnt a kislányos remegés, magabiztosan feküdt a sámán mellett, és simogatta annak mellkasát. Geren néhány rövid óra alatt megtanította, hogyan érezze jól magát a bőrében, és miképp elégítse ki vágyait. A lány legszívesebben még órákig feküdt volna pihenve, nyugodtan, kihasználva az időt, de a sámán mások fogadására kezdett készülődni, és őt is erre sürgette.

- Még sok dolgunk van ma, ez csak egy kis ízelítő az új dolgok közül, amit ma tanulni fogsz tőlem. – Tana elszánt kifejezéssel bólintott, majd ő is öltözni kezdett.

Mikor a nap a legmagasabban volt a tábor fölött, azután fogadta a sámán a látogatókat. Főleg a törzs tagjai jöttek tanácsért és mágiáért, de Geren híres volt, és sokan messziről jöttek, hogy saját szemükkel lássák csodáit.

Elsőként egy izmos férfi lépett be, bal szeme alatt fekete, jobb alatt fehér festék volt látható, a csíkok egészen a szája széléig leértek. Fején egy hosszú, földig érő farkasprémet viselt, amit le is vett, amint a jurtába lépett. Hátán vashegyű dárda és egy pajzs.

Vasat találni nehéz, és megmunkálni még nehezebb, csak a legjobb harcosok érdemesek használatára.

- A napisten áldjon meg szerencsével. – mondta, majd törökülésben leült Geren elé. Felvont szemöldökkel nézte Tanát a sámán oldalán.

- Éjisten áldjon meg bölcsességgel, Kros. Ne zavarjon téged a lány jelenléte, később megmagyarázom, de egyelőre elég annyit tudnod, hogy ugyanannyira megbízhatsz benne, mint bennem is.

- Értem – dörmögte mély hangon a harcos, bár ezentúl szándékosan kerülte Tana tekintetét.

- Nem szoktál gyakran meglátogatni. Miben lehetek szolgálatodra?

- Valóban nem – mondta Kros, miközben a farkasprémet morzsolgatta a kezében, majd halkabbra fogta hangját, és kicsit előre is hajolt – Amint azt tudod, megsérültem és nekem kellett vigyáznom az asszonyokra, hat nap és hat éjszaka. A többi harcostársammal ellentétben, nem éreztem szégyellnivalót a feladatban, sőt kifejezetten élveztem azt. Azonban, amióta visszatértem a vadászathoz, rájöttem, hogy Drokhar a Farkas elfordult tőlem szégyenében, és magamra hagyott a harcban. Ügyetlen vagyok, lassú, mint egy ganajtúró. Hogyan szerezhetem vissza harcos lelkem és Drokhar a Farkas támogatását?

A sámán, miközben Kros beszélt, botot dörzsölt egy tálhoz, ami tele volt levelekkel. Miután a levelek meggyulladtak, Geren belélegezte a füstöt, majd kifújt és beszélni kezdett.

- Drokhar nem hagyott el téged. Amin keresztülmész, az egy próba, amivel csak a legnagyobb harcosokat méretteti meg. A legtöbb ember könnyen elcsábul a könnyebb út felé, de azok, akik kitartanak a nehéz, de dicsőséges út mellett, azok kerülnek be majd a farkasisten csontpalotájába, ahol örökké visszhangzik majd a név: Kros. Kros. Kros. – A saját nevét hallva szeme felcsillant, szája pedig mosolyra húzódott, de mielőtt megszólalhatott volna, a sámán közbevágott. – Te pedig kitartottál, ahelyett, hogy gyengén visszavonultál volna a harctól, te a megoldást kerested, ahelyett, hogy eloltottad volna a szívedben dúló tüzet. Jutalmul Drokhar megosztja veled a sorsod. – Geren elővett egy kosarat a háta mögül, amelyre egy nyest lecsupaszított bőrét feszítették ki és egy ütőt, amelynek a vége vasból volt. A sámán ütemesen verte a dobot, miközben az istenek szavát tolmácsolta – Kros, harcosok közt legkülönb, figyelj rám! Életed nem az ágyon, nem betegségben, hanem egy csatában fog véget érni. Tedd értékessé a pillanatot, hogy aki majd megöl, méltó legyen rá, és vereséged ellenére mégis a te nevedet zengjék dalokban és mesékben, amíg világ a világ.

Ennek hallatán Krosnak kicsordult a könnye az örömtől, majd távozáshoz készülődött, miután hálálkodva megköszönte a segítséget, de Geren megállította:

- Ezúttal nekem is lenne egy kérésem hozzád. Ma este meghalok, és az istenek közé kerülök. Kérlek, mondd meg a törzs férfi tagjainak, hogy napnyugta után jöjjenek be ide, és halálom után avassák fel az új sámánt, Tanát.

A harcos kissé értetlenül állt az egész előtt, de a fiú megköszönte a segítségét, azzal kitessékelte a jurtából. Mikor ketten maradtak, csöndben ültek egymás mellett. Tanának rengeteg kérdés cikázott a fejében, régen már látta, ahogyan Geren csodát művel, de az más volt, most egy tanítvány szemével nézte, amivel tanulni akart, tudni akarta, hogyan csinálja mindezt. Egy nap alatt lehetetlennek tűnt, hogy mindezt megtanulja. Végül megfogalmazta első kérdését.

 - Hogyan tudtál kapcsolatba lépni Drokhar a Farkassal? – kérdezte csendesen.

- Nem léptem. – mondta egyszerűen a sámán.

- Akkor melyik istennel beszéltél?

- Egyikkel sem.

- Nem értem. –vallotta be a lány szerényen, úgy érezte, Geren játszik vele, és azért nem ad egyenes válaszokat, de mikor ezt felhozta volna, a sámán megszólalt.

- Napnyugtára mindent érteni fogsz, ígérem.

Újabb látogató jött, egy egyszerű földműves férfi egy másik törzsből, más szabályokkal. Rongyokat viselt és koszos volt, de elszántnak tűnt. Szemében könnyek mellett düh és csalódottság. Elmesélte, hogy nemrég tudta meg, hogy felesége, Aonin más férfiakkal hál a háta mögött, ezért meg akarja ölni. De ha ezt megteszi, ő is hasonló sorsra jut a törzs törvényei miatt.- 

Miért akarnád megölni a feleséged? – kérdezte a sámán - A halál megnyugvás, az élet a szenvedés. Ha lenne egy fiad, aki rosszul viselkedik, büntetésül lefektetnéd aludni?

- Mit tehetnék? – kérdezte a paraszt könnyek között.

- Tudok egy átkot, amely a feleséged életét örökre keserűvé változtatja. Kiveti magából a családja, a törzs, és talán még az életének is véget vet, ha ezt szeretnéd. Az átok úgy működik, hogy a törzs minden nőtagjának el kell szavalnod, majd várnod kell néhány napot mire a kívánt hatást eléred. Az átok így szól:

„Aonin az örömlány

lyuka, mint egy tátott szájú oroszlán,

aki vén és fogatlan,

prédája pedig lassú és tudatlan.”

A paraszt boldogan távozott, miután Geren megkérte őt, hogy kifelé menet mondja el mindenkinek, akit lát, hogy jöjjön el a sámán jurtájához napnyugta után, mert felavatják az új sámánt.

- Honnan tudod az átkot? - kérdezte Tana, kicsit belefáradva, hogy nem érti a dolgokat.

- Most találtam ki.

- Hogyan lehet kitalálni egy átkot, és honnan tudod, hogy hatni fog?

- Ismerni kell az embereket, tudni, mire vágynak, mitől rettegnek és mitől lesz jókedvük.

Tana elhallgatott, egy sötét gondolat kezdett formálódni benne, ami egyáltalán nem tetszett neki.

A nap elkezdett lenyugodni, már csak egy férfit fogadtak, aki megsérült vadászat közben, beverte a fejét egy kőbe, és azóta súlyos fájdalmai vannak. Geren figyelmesen kiválogatott néhány levelet a háta mögül, összemorzsolta őket egy tálba, majd odaadta a betegnek.

-  Engedj vizet ebbe a tálkába a tóból, majd idd meg a tartalmát. A fájdalmaidnak másnapra el kell múlnia.

A beteg hálás köszönettel távozott, miután Geren megkérte, hogy kürtölje szét a hírt, hogy ma napnyugta után meg fog halni és bemutatja az új sámánt. Tana ezúttal harciasabban kérdezett:

- Milyen levelek gyógyítják ezt a fajta fájdalmat?

- Bármilyenek, amíg magabiztosan állítod, hogy gyógyítanak. Ők elhiszik, és a fájdalom elmúlik. Az egész bennük játszódik le, de ha ezt tudnák, akkor a csoda nem működne.

Kis csönd után Tana megint kérdezett, de ezúttal visszafogottabban. Félt a választól.

- Minden hazugság, amit mondasz?

- Elmulasztottam ennek az embernek a fájdalmát, segítettem megszabadulni egy férjnek hűtlen asszonyától úgy, hogy nem halt meg senki, visszaadtam a harci szellemét a férfinak, aki majd száz ember védelméért felelős, és el akarsz ítélni, amiért nem mondok igazat? – kérdezte komolyan. Úgy tűnt, már régóta felkészült ezzel a válasszal.

- És mi van velem? Tényleg kiválasztottak az istenek, hogy sámán legyek, vagy azt is hazudtad? Vannak egyáltalán Istenek? – Tana mérgesen felállt, hangja egyre erősebbé és haragosabbá vált.

- Persze, hogy vannak. Ott élnek a képzeletünkben, azon belül a vascsarnokban az összes elhunyt szerettünkkel együtt – mondta Geren ezúttal egyszerű szomorúsággal és együttérzéssel a hangjában. Tana dühében pofon verte, majd kirohant a jurtából.

- Várlak majd a felavatásodon! – kiáltotta utána a sámán. Komolyan gondolta.

Telt az idő, és Geren csak ült csendben. Sajgott az arca, de nem törődött vele.

Napnyugta van és már nincs sok hátra, meg kell békélnie eddigi életével és elfogadnia annak végét. Nem csinál mást, csak nagy levegőket vesz és kifújja őket, amíg meg nem érkeznek az elsők, akik látni akarják az eseményt.

Elég nagy tömeg gyűlt össze, csaknem az egész törzs, az üzenet gyorsan haladt, ahogyan szerette volna. A sámán felállt, majd beszélni kezdett.

- A napisten áldjon meg szerencsével mindnyájatokat, és köszönöm, hogy eljöttetek. Ahogy ígértem, ma avatást fogtok látni. Tana, a kislány felügyeletem alatt megtanult mindent, amit sámánként tudtam, így mostantól tekintsétek őt legbölcsebbeteknek, hallgassatok szavára, mert az istenek őt választották ki utódomnak – kis szünetet tartott, majd körbenézett Tana sehol. Gerenre arcára kiült a félelem – Van azonban ma egy másik avatás is, amivel sajnos el is kell búcsúznom. Az istenek maguk közé fogadtak engem, halálommal beteljesítem a sorsom, és én leszek a Bölcsesség Istene - ahogyan kimondta ezeket a szavakat, egy éles faragott kőkés jelent meg a torkánál. Tana hangja szólalt meg mögötte:

- Mondd el nekik az igazat! Mondj el nekik mindent, ahogy nekem mondtad! – kiáltotta, a tömeg pedig sustorogni kezdett.

- Tana, nem gondoltam volna…- mondta a sámán szinte nevetve - Az isteneknek van humorérzékük – ahogyan ezt kimondta, a kés mélyen belevágott a nyakába. Meleg vér spriccelt a nyakából. Akik ott álltak, azokra apró vércseppek hullottak, melyek egy másodperc alatt láthatatlanná foszlottak arcukon.

Ott van a vér, csak több ezer darabra szakadva bujdokol szemük elől.

Menjünk még mélyebbre, amennyire csak lehet, minden kérdésre választ akarok kapni.

Egy majomszerű lény vagyok, és talán az első színész a világon. Ellopok egy marék magot, amit egy másik fajtársam gyűjtött be. Rájövök, hogy elég úgy tennem, mintha nem én lettem volna a tolvaj,és megúszom.

Még

Egy gyönyörű lila virág vagyok, az első, akinek sikerül kiválasztania és a levegőbe eresztenie olyan anyagokat, melyek odavonzzák hozzám a méheket, hogy még sikeresebben tudjak szaporodni.

Még

Egy egysejtű vagyok, aki egy véletlenszerű fényérzékeny proteinnel születik. Én vagyok az első lény a földön, aki lát.

Mi lesz az élet után?

Kis porszem vagyok az űrben és más porszemek ragadnak rám, majd a gravitáció még több porszemet vonz hozzám. Én vagyok a Föld.

Még

Formálódó csillag vagyok, a gravitáció összeszorítja a hidrogén- és héliumatomjaimat, és fényt bocsájtok ki, gyönyörű fényt, majd szilárd anyagokat lövellek ki magamból, porszemeket, melyekből bolygók alakulnak ki.

Szóval mindannyian ugyanabból az anyagból vagyunk? Ez nem magyarázza meg, hogy miért írok. Miért vannak művész felmenőim. Miért vagyok ilyen, amilyen. Bár lehet, hogy a tény, hogy ezt mind el tudom képzelni, tesz azzá, aki most vagyok. És én csupán egy sámán vagyok, egy bárd, egy író, egy közvetítő, aki ha csak pár pillanatra is, de emlékezteti az embereket, milyen csodálatos a világ, amelyben élünk és milyen csodálatos lények ők maguk.

Most már látni akarom a végét, az univerzum keletkezését, menjünk még vissza.

Az univerzum keletkezése előtt vagyok tíz másodperccel. Egy membrán vagyok, amelyben kis részecskék hullámoznak vízszerűen, kisebb vagyok, mint egy tű hegye. Az univerzum keletkezése előtt egy másodperccel idegen anyagok hatolnak belém. Nem tudom, honnan, és nem tudom, mik, de felrobbanok tőle, és újjászületek mint az univerzum.

Majd felébredek a lakásomban és éjszaka van. Úgy érzem, mintha csak álmodtam volna. A lábam sajog, de nem törődök vele, felkelek, és az íróasztalomhoz sietek, le akarom írni az élményemet. Lehet, hogy álmodtam, vagy képzelődtem, de nem hiszem, hogy ez változtatna bármin.

Talán azt is álmodom, hogy létezem.

És ha majd véget ér az álom,

örökre elalszom.